A MÁSODIK RAGYOGÁS

Jób (a.s.), a türelem bajnokának fohásza is sokszorosan kipróbált és hatékony. Az ájára alapozva azt kell mondanunk:

    „Ó, Teremtőm, bizony, nehézség sújtott engem, és Te vagy az irgalmasok közt a Legirgalmasabb!”

Jób (a.s.) híres történetének lényege a következő:

Miközben már hosszú ideje számos seb és fájdalom kínozta, emlékezetébe idézte azt a hatalmas jutalmat, amely betegségéért cserébe várt rá, és a legnagyobb türelemmel viselte el. De később, amikor a sebeiből született férgek szívéig és nyelvéig, az Allahról való megemlékezés és az Allahra vonatkozó tudás központjáig hatoltak, attól félt, hogy az istenszolgálat kötelessége szenvedi meg ezt, ezért azt mondta fohászában – nem saját kényelme kedvéért, hanem Allah szolgálatának érdekében:

„Uram! Nehézség sújtott engem, és ennek az látja majd kárát, hogy Téged említselek nyelvemmel, és Téged szolgáljalak szívemmel!” A Mindenható Allah ekkor elfogadta ezt a tisztán őszinte, érdek nélküli és elkötelezett fohászt a legcsodálatosabb módon. Tökéletes egészséget adott Jóbnak (a.s.), és az irgalom számos példáját nyilvánította meg rajta. Ez a Ragyogás öt pontot tartalmaz:

AZ ELSŐ PONT

Ahogy Jóbnak (a.s.) külső sebei és betegségei voltak, úgy nekünk belső betegségeink vannak, a lélek és a szív betegségei. Ha belső lényünket kifordítanák, külsőnket pedig befelé, még sérültebbnek és betegebbnek tűnnénk, mint Jób (a.s.) volt. Hiszen minden egyes bűn, amit elkövetünk, és minden egyes kétség, amely elménkben felmerül, sebeket okoz szívünkön és lelkünkön. Jób (a.s.) sebei csak ezt a rövid evilági életét fenyegették, ám a mi belső sebeink végtelen túlvilági életünket veszélyeztetik. Ezerszer inkább szükségünk van hát Jób (a.s.) fohászára, mint neki magának volt. Ahogy az ő sebeiből származó férgek elhatoltak szívéig és nyelvéig, úgy azok a sebek, amelyeket a bűneink okoznak, és a belőlük születő kísértések és kétségek – Allah mentsen meg minket tőlük! – elhatolnak belső szívünkig, a hit központjába, és így a hitünket sebzik meg, és áthatják a nyelv, a hit tolmácsának spirituális örömeit is, és ennek hatására felhagy Allah említésével, és némaságba süpped.

A bűn eljut a szívig, és addig szennyezi és sötétíti, amíg kioltja a hit fényét. Minden egyes bűnben ott rejlik a hitetlenséghez vezető út. Hacsak azt a bűnt gyorsan semmivé nem tesszük azáltal, hogy Allah bocsánatáért könyörgünk, apró féregből hatalmas kígyóvá válik, amely felfalja a szívet.

Például, ha valaki titokban szégyenletes bűnt követ el, az fél a megaláztatástól, ami abból származik, ha bűne mások tudomására jut. Ezért nehéz számára elviselni az angyalok és spirituális lények létezését, és arra vágyik, hogy tagadja még a legkisebb rájuk tett célzást is.

Hasonlóképpen, ha valaki olyan súlyos bűnt követ el, ami a Pokol büntetését érdemli ki, teljes szívéből azt kívánja, hogy a Pokol ne létezzen, ezért tagadni meri még a legkisebb sejtés vagy kétség esetén is, hacsak nem keres menedéket a bűnbánat és bocsánatkérés pajzsa mögött.

Hasonlóképpen, aki nem végzi el a kötelező imát és nem teljesíti az istenszolgálat kötelességét, azt nehézség fogja sújtani, ahogy ez történne akkor is, ha elhanyagolná egy jelentéktelen uralkodó iránti kisebb kötelességét. Ezért a kötelességének teljesítésében az Örökkévaló Uralkodó ismételt parancsa ellenére mutatott lustaságát ő maga is súlyosan nyomasztónak fogja érezni, és emiatt a szorongás miatt azt mondja majd magának: „Bárcsak ne is létezne olyan kötelesség, hogy istenszolgálat!” Majd ebből a kívánságból az a vágy fakad, hogy Allah létezését tagadja, és ellenségessé válik Iránta. Ha szívébe befészkeli magát az Isteni Lény létezésének tagadása, hajlamos lesz azonnal megragadni azt, mint döntő bizonyítékot. A pusztulás széles kapuja nyílik meg előtte. A nyomorult nem tudja, hogy bár tagadása megmenti attól az apró kényelmetlenségtől, amit az istenszolgálat okozna számára, ugyanezzel a tagadással sok millió probléma célpontjává teszi saját magát, amelyek sokkal súlyosabbak. Egy szúnyogcsípéstől menekülve kígyómarásba rohan bele.

Számos egyéb példa van, amelyeket e hárommal kapcsolatban megérthetünk, és ami által az ája:     jelentése nyilvánvalóvá válik.

A MÁSODIK PONT

Amint azt a – sorsnak is nevezett – Isteni Elrendelés jelentésével kapcsolatban már elmagyaráztuk a Huszonhatodik Szóban, az embernek nincs joga panaszkodni a katasztrófákkal és betegségekkel kapcsolatban, az alábbi három ok miatt:

·   Az első ok: A Mindenható Allah a test köntösét, amellyel az embert felruházta, az Ő művészetének megnyilvánulásává tette. Az embert modellé tette, amelyen Ő tetszése szerint alakítva kurtítja, változtatja és cseréli a test köntösét, így jelenítve meg az Ő különböző Neveinek megnyilvánulásait. Ahogy a Gyógyító név szükségessé teszi azt, hogy létezzék a betegség, úgy az Ellátó név megkívánja, hogy létezzen éhség, és így tovább.   A Hatalom Ura úgy rendelkezik az Ő birodalmával, ahogy csak akar.

·   A második ok: A katasztrófák és betegségek által finomodik, tökéletesedik, erősödik és fejlődik az élet; eredményeket hoz, eléri a tökéletességet, és betölti célját. A könnyebbség és kényelem puha ágyán eseménytelenül leélt élet nem annyira a tiszta jóra hasonlít, ami a létezés, hanem inkább a tiszta rosszra, ami a nemlét; valójában inkább abba az irányba hajlik.

·   A harmadik ok: Az evilági birodalom a próbatétel mezeje, a szolgálat hajléka. Nem az élvezet, jutalom és viszonzás helye. Figyelembe véve, hogy ez a szolgálat hajléka és az istenszolgálat helye, a betegségek és nehézségek – amennyiben nem befolyásolják a hitet, és türelemmel viseljük őket – teljesen megfelelnek a szolgálatnak és imádatnak, sőt, még erősítik is. Mivel minden órányi istenszolgálatot egy egész évnyivel tehetnek egyenértékűvé, az embernek inkább hálát kell adnia értük, mint panaszkodni.

Az istenszolgálat voltaképpen kétféle lehet: pozitív és negatív. Az egyértelmű, hogy mit értünk pozitív istenszolgálat alatt. A negatív istenszolgálat pedig azt jelenti, hogy amikor valakit nehézség vagy betegség sújt, felismeri saját gyengeségét és tehetetlenségét, és Irgalmas Teremtőjéhez fordulva Nála keres menedéket, Róla gondolkodik, Hozzá fordul, és így az istenszolgálat olyan tiszta formáját ajánlja Neki, amelyhez nem érhet a képmutatás. Ha türelemmel kitart, a nehézségekben rejlő jutalomra gondol, és hálát ad, akkor minden egyes eltelő óra egy egész évnyi istenszolgálatnak számít. Rövid élete rendkívül hosszúvá válik. Még olyan esetek is vannak, amikor egyetlen perc egy egész évnyi istenszolgálatnak számít.

Egyszer rendkívül aggódtam egy súlyos betegség miatt, amely egyik túlvilági testvéremet, Muhajir Hafiz Ahmetet sújtotta. De aztán egy figyelmeztetés érkezett a szívembe: „Inkább gratulálj neki!” Minden egyes perc, amelyet istenszolgálatban tölt, egy évnek számít. Minden körülmények között türelemmel és hálával viselte betegségét.

A HARMADIK PONT

Mint a Szavak némelyikében már rámutattunk, ha valaki múltbéli életére gondol, szívéből vagy nyelvéről fájdalmas sóhajok vagy örömteli kiáltások fakadnak. Vagyis, vagy szomorúságot érez, vagy hálát ad Allahnak, és dicséri Őt. A szomorúságot a korábbi örömök megszűnte és a tőlük való elszakadás okozza. Mert az öröm megszűnte maga a bánat. Előfordul, hogy egyetlen pillanatnyi öröm végtelen fájdalomba torkollik. Ha erre gondolunk, az pedig olyan, mintha feltépnénk egy régi sebet, amelyből bánat ömlik ki.

De ami a tartós, spirituális örömöt illeti, amely a múlt pillanatnyi fájdalmainak megszűntéből ered, ennek hatására az ember így kiált: „Hála és dicséret Allahnak!” Az ember e vele született természetén felül, ha a jutalomra gondol, amit a nehézségekért cserébe kap, és a kárpótlásra, ami a Túlvilágon várja, ha rádöbben, hogy rövid élete hosszúnak számít majd nehézségei miatt – akkor ahelyett, hogy pusztán türelmes, inkább hálásnak kell lennie. Azt kell mondania:

   „Hála Allahnak minden állapotért, kivéve a hitetlenséget és tévelygést!”

Azt szokás mondani, hogy a nehézség hosszú ideig tart. Valóban így van, de nem azért, mert annyira nyomasztó és kínzó, mint azt az emberek általában gondolják, hanem azért, mert oly fontos eredményeket hoz, mint egy hosszú élet.

A NEGYEDIK PONT

Amint azt a Huszonegyedik Szó Első Állomásában is elmagyaráztuk, a türelmes elviselés ereje, amit Allah adott az embernek, elegendő bármilyen nehézségben, hacsak nem pazaroljuk el alaptalan félelmekre. Ám a tévhitek, az ember nemtörődömsége és az, hogy ezt a múlandó életet örökkévalónak képzeli, azt okozzák, hogy állhatatosságának erejét a múltra és a jövőre fecsérli el. Állhatatossága így már nem elegendő a jelen megpróbáltatásainak elviseléséhez, és ezért panaszkodni kezd. Mintha csak – Allah mentsen meg ettől! – a Mindenható Allahra panaszkodna az embereknek. Rendkívül igazságtalan, sőt, őrült módon panaszkodik és tanúságot tesz türelme hiányáról.

Ha a múltban voltak is nehézségeink, azoknak már vége, és csak a nyugalom marad; a fájdalom elmúlt, és megmarad az öröm, amit megszűnte okoz; a baj elmúlt, de megmarad a jutalom. Ezért nem szabad panaszkodnunk, inkább hálát kell adnunk az örömért. Nem gyűlölnünk kell a nehézségeket, hanem szeretni. A múltbéli múlandó élet örökkévalóvá és áldottá válik a nehézségek miatt. Bolondság az, ha valaki az elmúlt fájdalmak miatt őrlődik, és erre pazarolja türelmét.

Ami pedig az eljövendő napokat illeti, mivel azok még nem érkeztek el, az is ostobaság, ha már most a jövőben elviselendő betegségre vagy szerencsétlenségre gondolunk, és türelmetlenséget mutatunk miattuk. Ha valaki azt mondja magának: „Holnap vagy azután majd éhes és szomjas leszek”, és már ma folyamatosan eszik és iszik, az puszta őrültség. Hasonlóképpen, az eljövendő, de most még nem létező csapásokra és betegségekre gondolni, és már most szenvedni, türelmetlenkedni és magunkat nyomasztani miattuk akkora ostobaság, hogy még szánalmat és együttérzést sem érdemel.

Röviden, ahogy a hála az isteni áldásokat növeli, úgy a panaszkodás a nehézségeket, és még az együttérzésre is érdemtelenné teszi az embert.

Az Első Világháború alatt egy erzurumi áldott embert súlyos betegség sújtott. Elmentem meglátogatni, és ő azt mondta, keserűen panaszkodva: „Száz éjszaka óta le sem hunytam a szemem, és nem tudtam aludni!” Nagyon elszomorodtam. Hirtelen azonban eszembe jutott valami, és azt mondtam: „Testvérem, a száz nehéz nap, amit elszenvedtél, most már olyan, mint száz boldog nap. Ne gondolj rájuk, és ne panaszkodj, inkább hálával tekints vissza. Ami az eljövendő napokat illeti, mivel azok még nincsenek itt, vesd bizalmad az Irgalmas és Kegyelmes Teremtőbe! Ne sírj, mielőtt még megvernének, ne félj semmitől, és ne képzeld létezőnek a nem létezőt! Gondolj a jelenlegi órára; állhatatos türelmed éppen elegendő a jelen óra elviseléséhez. Ne cselekedj úgy, mint az őrült hadvezér, aki serege jobb szárnyára erősítést vár az ellenséges erőktől, akikről azt hiszi, hogy dezertálnak, hogy csatlakozzanak hozzá balról, és középhadának erőit megosztja a jobb és bal szárnyra, mielőtt az ellenség még csatlakozott volna hozzá. Így az ellenség elpusztítja középhadát, és legyengíti seregét, nem marad semmi erejük. Testvér, ne legyél olyan, mint ez a hadvezér! Minden erődet mozgósítsd erre a jelenlegi órára, és gondolj az Isteni Kegyelemre, a túlvilági jutalomra, és hogy rövid és múlandó életed hogyan alakul át hosszú és örökkévaló formára. Ahelyett, hogy keservesen panaszkodnál, örömmel telve adj hálát!”

Rendkívüli megkönnyebbüléssel mondta: „Dicséret és hála Allahnak, a betegségem már a tizede sincs annak, amit korábban éreztem!”

AZ ÖTÖDIK PONT

Amely három témából áll

Az első téma: A valódi és káros csapások azok, amelyek az ember vallását befolyásolják. Az embernek mindig az Isteni Udvarban kell menedéket keresnie a vallási ügyeket érintő nehézségektől, és segítségért kell kiáltania. De azok a nehézségek, amelyek nem vallási szempontból érintenek, valójában nem is nehézségek. Ezek közül vannak olyanok, amelyek figyelmeztetések a Kegyelmestől. Ha a pásztor követ dob birkáira, amikor azok idegen legelőre tévednek, azok a követ figyelmeztetésnek veszik, amely valami veszélytől menti meg őket, és hálával telten fordulnak vissza. Ehhez hasonlóan, számos látszólagos nehézség voltaképpen isteni figyelmeztetés és intés, másokban vezeklés rejlik bűneinkért; megint mások pedig eloszlatják a nemtörődömséget, emlékeztetnek az emberi gyengeségre és tehetetlenségre, így egyfajta megnyugvást kínálnak. Ami a betegséget illeti, az valójában nem is szerencsétlenség, mint már említettük, hanem inkább ajándék a Mindenható Allahtól, és a megtisztulás eszköze. Egy hadísz szerint: „Ahogy a fáról lehullanak az érett gyümölcsök, ha megrázzák, úgy hullanak le a bűnök a láz reszketésétől.”

Jób (a.s.) fohászával nem alsóbb énje kényelméért fohászkodott, hanem inkább az istenszolgálat érdekében keresett gyógyulást, amikor betegsége már megakadályozta, hogy Allahra emlékezzék nyelvével, és Allahról gondolkodjon szívében. Amikor fohászkodunk, nekünk is azt kell elsődleges szándékunkká tenni, hogy a bűneink okozta belső, spirituális sebeink meggyógyuljanak.

Ami a fizikai betegségeket illeti, menedéket kereshetünk tőlük, ha istenszolgálatunkban hátráltatnak. De alázatosan, fohászkodva kell menedéket keresnünk, nem pedig tiltakozva és követelőzően. Ha elfogadjuk Allahot Urunknak és Fenntartónknak, akkor el kell fogadnunk mindazt, amit Ő Fenntartónkként juttat nekünk. Ha olyan módon panaszkodunk és sóhajtozunk, ami arra utalhat, hogy kifogásoljuk az Isteni Elrendelést, azzal voltaképpen Allah Rendelését kritizáljuk, és azzal vádoljuk Allahot, hogy nem elég irgalmas. Aki kritizálja az Isteni Rendelést, az bizony fejjel rohan a falnak, és saját koponyáját töri be. Aki kritizálja Allah Kegyelmét, az elkerülhetetlenül megfosztatik tőle. Ha valaki törött kezével akar lesújtani bosszúból, az csak a saját kezének állapotán ront. Hasonlóképpen, ha valakit csapások sújtanak, és erre úgy reagál, hogy panaszkodik és idegeskedik, azzal csak saját nehézségeit növeli.

A második téma: A fizikai nehézségek csak még nagyobbak lesznek, ha nagynak látjuk őket, és kisebbek, ha kicsinek. Például tegyük fel, hogy álmodunk valamit éjszaka. Ha odafigyelünk rá, foglalkozunk vele, akkor egyre nagyobbra nő, ha nem, akkor eltűnik. Hasonlóképpen, ha kapálózva próbálunk távol tartani egy méhrajt, csak agresszívebbek lesznek, ha ügyet sem vetünk rájuk, hamarosan elrepülnek. Ugyanígy, ha a fizikai nehézségeket felnagyítjuk és nagy fontosságot tulajdonítunk nekik, még inkább megnőnek, mert a nyugtalanság a testünkről a szívünkre is átterjed, és gyökeret ver ott. Az eredmény a belső szenvedés lesz, amire a fizikai nehézség még inkább rátelepszik, és állandóvá válik. De ha az idegeskedést eltávolítja az Isteni Rendeléssel való elégedettség és az Allahra való hagyatkozás, a fizikai nehézség fokozatosan csökken, kiszárad és eltűnik, mint egy fa, amelynek elvágták a gyökereit. Valamikor régen verset is írtam erről az igazságról:

Ne nyögj a csapások alatt, te nyomorult, bízz inkább Allahban!

Mert a nyögés csak a nehézséget növeli, így nagy hiba.

Keresd azt, Aki a csapást küldte – ajándékként és örömként,

Hagyd hát a sírást, és adj hálát! Mosolyogj a könnyeken át!

Ha nem találod Őt, tudd, a világod csak fájdalom, múlandóság és veszteség.

Miért sírnál egy bánat miatt egy világnyi szomorúságban? Bízz Allahban!

Bízz Allahban! Mosolyogj a nehézségre, és az is rád mosolyog!

Eltűnik, feloldódik a mosolyban, megváltozik, átalakul.

Ha egy párbajban rámosolyogsz félelmetes ellenfeledre, ellenségessége béküléssé változik, vadsága puszta tréfává, összezsugorodik és eltűnik. Ha valaki Allahra hagyatkozva néz szembe a nehézségekkel, ugyanerre az eredményre jut.

A harmadik téma: Minden kornak megvannak a maga jellemzői. A nemtörődömségnek ebben, a jelen korban a nehézségek formája megváltozott. Bizonyos korokban és bizonyos emberek számára a nehézség valójában nem nehézség, hanem inkább isteni kegy. Mivel én magam szerencsésnek tartom azokat, akiket ebben a korban betegség sújt – amennyiben betegségük nem gyengíti vallásukat –, eszembe sem jut, hogy tiltakozzam a betegség és nehézségek ellen, vagy hogy sajnáljam azokat, akiket sújtanak. Ha olyan ifjúval találkozom, akit ilyesmi ért, mindig megfigyelem, hogy jobban törődik vallási kötelességeivel és a Túlvilággal, mint társai. Ebből arra következtetek, hogy az ilyen embereknek a betegség nem szerencsétlenség, hanem inkább ajándék Allahtól. Igaz, hogy jelenlegi, múlandó evilági életükben a betegség nehézséget okoz számukra, de örökkévaló életük szempontjából hasznos. Egyfajta istenszolgálatnak kell tekintenünk. Ha egészségesek lennének, nem tudnák fenntartani azt az állapotot, amit betegségük alatt élveznek, és az ifjúság óvatlanságának és korunk kicsapongó természetének köszönhetően ők is a kicsapongások rabjaivá válnának.

Következtetés

Hogy végtelen hatalmát és korlátlan kegyelmét megnyilvánítsa, a Mindenható Allah az ember eredendő természetének részévé tette a végtelen tehetetlenséget és korlátlan rászorultságot. Valamint, hogy az Ő neveinek végtelen díszeit megmutassa, az embert olyanná teremtette, mint egy gépezet, amely képes a fájdalom és az öröm számtalan fajtájának megtapasztalására. Ebben az emberi gépezetben eszközök százai működnek, és mindegyiknek megvan a maga eltérő fájdalma és öröme, kötelessége és jutalma.

Egyszerűen a makrokozmoszban, vagyis a világmindenségben megnyilvánuló valamennyi isteni név megnyilvánul a mikrokozmoszban, vagyis az egyes emberben is. A hasznos dolgok, mint a jó egészség, a jólét és az élvezetek hatására az ember hálát ad, és arra buzdítja az emberi gépezetet, hogy minden szempontból teljesítse feladatait, így az ember olyanná válik, mint egy hálát termelő gyár.

Hasonlóképpen, a nehézségek, a fájdalom és betegség, vagy más, érzelmeket kiváltó események hatására az emberi gépezet más fogaskerekei lendülnek mozgásba. Az emberi természet részét képező gyengeség, tehetetlenség és szegénység bányája lép működésbe. Olyan állapotba juttatja az embert, hogy menedékért és segítségért könyörög nemcsak egyetlen nyelvével, hanem minden egyes testrészének nyelvével. Így ezen események hatására az ember olyanná válik, mint egy írótoll, amely különböző tollak ezreiből áll össze. Létezése kijelölt irányát életének lapjaira jegyzi fel, vagy a Táblára a Hasonlatok Világában; az Isteni Nevekhez intéz folyamodványt, és ő maga válik az Allah dicséretét zengő ódává, így töltve be természetébe foglalt kötelességét.